Requiem egy cicáért
Szia!
Van egy kép az oldalon, amitől mindig könnybe lábad a szemem, ahágyszor csak ránézek. Ez itt:
Akinek nincs hasonló élménye, tapasztalata annak ez csak egy “elcsépelt” gondolat, de Én egy történetet látok benne. Így szól:
Volt egyszer egy alomnyi kiscica, akiket ki akartak dobni, merthogy az annyuk gazdájának aztán nem kellenek és iszonyatos teher. Szerencsére a nagymamám meghallotta és felajánlotta, hogy keresünk nekik gazdikat és addig is ellakhatnak nála. Nagyon-nagyon kicsik voltak, épphogy meg tudtak maradni az annyuk nélkül. Az 5 testvérből aztán 3-4 nap után csak 2 maradt és a mama úgy megszerete őket, hogy úgy döntött egyet megtart (aki az utolsó lesz).
Eltelt még több mint 1 hét és a negyedik kölyökért nem jelentkezett senki. Én is megszerettem őket és úgy döntöttem egyet megtartok én is. Életem legjobb döntése volt. A “gizdábbat” választottam, gondolván neki jobban kell a segítség. 12 éves voltam.
Mindez 20 és fél éve volt…
Olyan gyorsan elröpült… mintha csak néhány hónap telt volna el.
Fura szerkezet az agy. Ahogy végiggondoltam, nagyon kevésnek tűnt az emlékek száma, de aztán egyre több “került elő”. De nem csak képek villantak be. Inkább érzésekre emlékszem, lelki állapotokra és ezekhez társulnak halvány képek. Ahogy felidézem őket eláraszt a végtelen melegség és szeretet. Ezt “kapod” egy kisállattól, akiről gondoskodsz.
Egy dologra viszont nagyon élénken emlékszem. Talán második, harmadik napja fogadtam be, mikor egy kis közös tejbepapizás után, este lefekvés előtt odabújt az ölembe. Én simogattam a kis csöppséget és megígértem neki, hogy mindig szeretni fogom, vigyázok rá és gondoskodok róla.
És tudod mi változott 20 év után?
Semmi… Az utolsó percig megtettem, ami tőlem telt.
Genya ugyanis 20 év és 4 hónap után meghalt és egy világ dőlt össze bennem. A mindennapok során úgy élünk mintha örékké tartana és úgy gondolunk szeretteinkre, kedvenceinkre mintha örökké velünk maradnának. De sajnos nem így van.
Egy hónap után is mérhetetlen volt a fájdalom és a hiányérzet. Olyan üres és csendes volt minden. Beleértve engem is. Egy részem vele halt. Azóta olyan érzésem van egyfolytában, mintha egy teljesen másik életet élnék. Az “életnyi boldogság” úgy tűnik, mindkettőnkre igaz, csak esetemben kicsit más formában. Elhatároztam, hogy teszek valami jót az emlékére és remélhetőleg közben magamon is segítek.
Örökbefogadási szándékkkal, keresgélés közben találtam rá erre az alapítványra, melynek weboldala már eléggé elavult volt. Az alapítványban sajnos kevesen vannak és igen korlátozottak a lehetőségeik viszont nagyon szimpatikus volt a lelkiismeretességük. Felajánlottam, hogy készítek nekik egy új modernebbet.
Az új oldalt az Genya emlékének ajánlom. Köszönöm, hogy voltál nekem.
Krisztián – Egy szerető gazdi